Színeváltozás ünnepe: Imbolc, Gyertyaszentelő február 1-2.

A Színeváltozás ünnepét, az adott évtől függően, február 1-én vagy 2-án tartjuk. A Színeváltozás ünnepét az újév kezdete (Karacsún, téli napforduló) és a Fogantatás ünnepe (tavaszi napéjegyenlőség) között pontosan félidőben ünnepeljük.

A Színeváltozás ünnepe a növekvő fényről, a rituális megtisztulásról és a Leány istennő dicsőítéséről szól.

A Színeváltozás ünnepét nevezik Imbolcnak és Gyertyaszentelőnek is

Az európai vallásokra rátelepedő és azokat többé-kevésbé magába olvasztó idegen kultusz, a kereszténység nem csak a karácsonyt, a húsvétot, a halottak napját próbálta bekebelezni, hanem olyan ősi ünnepeket is, mint az Imbolc – amit a kelták előtt, mi az ősvallás követői a Színeváltozás ünnepének neveztünk.

A Színeváltozás ünnepén a Leány istennőt tiszteljük

Ez az időpont, amit a Gergely-naptár szerint február elseje/másodika, a két jeles ünnep félútján található.

Az Évkör elkezdődött, a Fogantatás ünnepe már csak pár hét. Ez a Színeváltozás ideje, amikor a télből tavasz lesz, amikor a Leány istennő hamarosan „társat választ”.

Ez a meglehetősen egyszerű jelképrendszer azt fejezi ki, hogy az Istennő Leány arcával fordul egyre inkább a világ felé, és elfordul az Öreganya arca: az élet, a születés, a küzdelem, a szerelem veszi át a magunkba fordulás, a bölcselkedés, a nyugalom, a pihenés idejét.

Kozmikus szinten azt jelenti, hogy kezdődik a munkálkodás, alkotás ideje. Még nem most – most felkészülünk rá.

A Színeváltozás ünnepe tehát a felkészülés a munkálkodásra.

Az Imbolc ír-kelta ünnep, amelynek istensége Brighid

Az Imbolc az óír imbolg szóból ered, amely azt jelenti: „a hasban”. Az anyajuhok vemhességére utal. Egy középkori szójegyzék az oimelc szót az anyajuh teje kifejezésből eredezteti.

Napja: Északi féltekén február 1-2., déli féltekén augusztus 1-2., attól függően, hogy a téli napforduló mikorra esik.

Az Imbolc eredetéről többféle elképzelés is létezik

Korai történetírók (Cormac mac Cuilennáin) a természet változásához kötötték a hagyomány kialakulását: ebben az időszakban adtak a szűkös tél után először tejet a juhok.

Ez azért jeles „esemény”, mert a kemény tél folyamán a többnyire a természetre utalt népek az évszak beállta előtt felhalmozott élelmiszerkészletekből voltak kénytelenek gazdálkodni. A juhtej pedig közismerten magas tápértékű, zsíros tej, így a szűkösség végét is jelentette az, ha az asztalra juhtej került.

Természetesen nem elhanyagolandó tény, hogy ha juhtej van, akkor kisbárány is. Így a juhok ellése a megújulás, termékenység jelképeként is felfogható. Erre a hagyományra utal az óimelc („anyajuhok teje”) alakváltozata az ünnep nevének.

A tűz és a megtisztulás elengedhetetlen része az ünnepnek

A gyertyák és a tűzrakás jelképezi a Nap visszatértét, a mindinkább érzékelhetően növekvő napfényes órák gyarapodását, az egyre több meleget és színt.

Létezik azonban a hagyomány keletkezésének egy másik magyarázata is. A kutatók egy része – főként etimológiai megfontolásból – úgy véli, hogy az imbolc (a folcaim – mosakszom – igealakból képződve) afféle megtisztulási ünnepet jelentett, hasonlót, mint a római lupercalia.

Ezt az elméletet támasztja alá egy régi ír intelem is: „Vizsgálj meg minden régi élelmet annak rendje szerint. Ennek imbolc napján kell megtörténnie; kezed, lábad, fejed mosd meg!”

Imbolc főszereplője Brighid

Brighid (keresztény formájában Szent Brighid/Brigitta) a költészet, gyógyítás és kovácsmesterség istennője. E napot a keresztények Gyertyaszentelőként ünneplik, s Szent Brighid áll kapcsolatban vele, főleg az angolszász területeken.

Ír Szent Brigitta, régi magyar nevén Brigida, Breda, Írország védőszentje. A hagyomány szerint az V–VI. század fordulóján élt. Egy tölgyfa alatti cellában remetéskedett. Azon a helyen épült a híres Kildare „Tölgyfahajlék” kolostor. Névünnepe február 1-je.

Állítólag azért, mert ezen a napon született egy druida (kelta pap, sámán, szó szerinti jelentésben: „a tölgy tudója”) szolgálójának gyermekeként, méghozzá napkeltekor. Egy legenda szerint viszont már a Szent Szűznek is segített a szülésnél, aki cserébe átengedte neki a névnapi elsőbbséget, ezért előzi meg Brigitta napja Mária megtisztulásának ünnepét (febr. 2.).

Brighid a kelta népeknél

Brigitta (ír nyelven Brighid) jelentése: „ragyogó, fennkölt”, illetve „erős”, hasonlóan a német

Berthához (ónémet Beratha). Az utóbbi a téli napfordulatnak, a fény születésének istennője volt a germánoknál, s eredetileg Brighid is hasonló tisztséget viselt a kelta panteonban. A legfőbb istennőháromságot személyesítette meg. Ő volt a tűz, a tűzhely és kovácsolás; az otthon és a szülés (ellés); a kutak, a gyógyítás és a varázsszavú költészet védnöke.

Skóciában Fehér Hattyúnak, a Fehér Dombok Menyasszonyának, Aranyhajú Menyasszonynak nevezték („menyasszony” angolul bride.).

Ő volt a Dicsőség Királyának Anyja, a Napot szülő istenanya. A kildare-i tölgyfahajlék az ő szentélye lehetett eredetileg (a tölgyfa a kelták szent fája volt).

Brighid „cellájában” ősidőktől fogva égett a szent láng, s nem is aludt ki addig, amíg a XII. században normann hódítók fel nem dúlták a helyén emelt klastromot.

A Sanas Chormaic cimű műben Birgidről azt írják, hogy két ikertestvérrel is rendelkezett, és így ő is gyarapítja a kelta hármasistennők táborát. Ezek az istennők gyakran (de nem mindig) egy domináns és két kisebb jelentőségű, gyakorlatilag teljesen elhanyagolható személyiségből álltak – legalábbis azok szerint, akik nem értik (még), hogy az Istennő hármasságának mindig egyik Arcára összpontosítunk, mindig az egyik személye az, akihez fordulunk.

Éppen úgy, mint az utódvallás hinduizmusban Visnu, Brahma és Síva mind az Egy Isten egy-egy személye, úgy az ősvallásban is így van ez (hiszen az árják innen vették át!).

Forrás: great-goddess.com